Osztályharcos kalendárium

Radikális munkásmozgalommal kapcsolatos, naprakész ismertetők az osztályöntudat fokozása és a történelem és a jelen közti kontinuitás felismerése érdekében

Feedek
Megosztás

szeptember 15.

1927. szeptember 15.

Ezen a napon halt meg Herman Gorter, a holland tanácskommunizmus egyik úttörője.

Herman Gorter 1864-ben született egy Amszterdamhoz közeli kis településen egy holland irodalmár gyermekeként. Diákévei alatt klasszikus műveltséget tanult, s iskoláit görög-latin tanári végzettséggel fejezte be. Már fiatalon nagy feltűnést keltett verseivel, amelyek a hagyományos kifejezési formákkal szakítva meglehetősen egyedi módon juttatták kifejezésre érzéseit és gondolatait. Korai költői pályafutásában fontos szerepet játszott a „nyolcvanas évek mozgalma”, melynek keretében hozzá hasonló fiatal költők csoportjával egy forradalmi irányt képviselt az irodalom terén. A későbbi időszakban azonban már egy esszében tette kritika tárgyává ezt a mozgalmat, s mindeközben egyre inkább elmélyült az antik kultúra, az újkori filozófia, valamint Marx Tőkéjének tanulmányozásában. Utóbbi nagy hatást tette rá, s ettől kezdve Marx és Engels számos további írását elolvasta, s gondolataikat magáévá tette.

Gorter politikai pályafutása 1890-ben vette kezdetét, mikor is csatlakozott az SDAP-hez, a Holland Szociáldemokrata Munkáspárthoz. Rövid időn belül Hollandia egyik legkiválóbb marxista teoretikusa és szónoka vált belőle. A pártvezetéssel azonban már a kezdetektől fogva meggyűlt a baja, s Gorter gyakran kritikával illette őket reformizmusuk miatt, mellyel a szocializmus megvalósulását lényegében egy elérhetetlenül távoli jövőbe helyezték, utópiává varázsolva azt. Hasonlóképpen nem nézte jó szemmel azokat a taktikai húzásokat és mindennapos kompromisszumokat, amelyeket a pártvezetés űzött. Kritikájának nem pusztán szavakban adott hangot, hanem támogatta az SDAP-n belül egy határozottabb marxista mag kiformálódását, melyek 1909-ben végül kiváltak a pártból, létrehozva egy új szociáldemokrata pártot, az SDP-t.

Az SDP-n belül Gorter aktívan munkálkodott, a párt lapjában jelent meg egyebek mellett Marxizmus és revizionizmus című írása is, amelyben a Bernstein-féle irányvonallal szemben védelmezte a marxi eszméket.

Az I. világháború kitörése után az SDP vezetése – a szervett holland munkások többségének nyomására – elítélte az német agressziót, elköteleződött az antanthatalmak mellett, s képviselőik a parlamentben támogatták a kormány háborús politikáját. Gorter ezzel az áramlattal szemben mindvégig ellenkezését fejezte ki, s már 1914-ben egy terjedelmesebb írást tett közzé (Imperializmus, világháború és szociáldemokrácia), amelyben a háborút nyíltan imperialistának bélyegezte, keményen bírálta a nacionalista és reformista tendenciákat, melyek a munkásmozgalmon belül is uralkodóvá váltak, s a II. Internacionálé pártjait sorra „honvédővé” tették, továbbá hitet tett a forradalmi marxizmus, a proletárnemzetköziség és a tömegakciók mellett. Egyértelművé tette, hogy a munkásosztály számára nincs különbség a között, hogy melyik imperialista szövetségi rendszer nyeri meg a háborút, mivel ők így is, úgy is vesztesek lesznek. Hangsúlyozta, hogy az imperializmust nem lehet kapitalista háborúkkal elpusztítani, annak csakis egy módon lehet véget vetni: a világforradalom segítségével.

1917-ben az oroszországi októberi forradalom kitörését kezdetben Gorter – mint megannyi munkásmozgalmár – hevesen üdvözölte, s úgy vélte, hogy az egyben a világforradalom nyitányát is jelzi. Barátjával és elvtársával, Anton Pannekoekkel együtt a kezdetektől fogva nagy figyelemmel kísérték az Oroszországban zajló eseményeket, és a forradalmi folyamatot igyekeztek a történelmi materializmus módszertanával elemezni. Kimutatták, hogy az orosz forradalom egyszerre tartalmaz proletár és burzsoá elemeket, tekintve, hogy az ország lakosságának túlnyomó többsége a paraszti réteghez tartozik, s az ő megnyerésükre végrehajtott földosztás a magántulajdont, s ezzel a kapitalista működési struktúrákat erősíti. Ebből következőleg úgy látták, hogy a forradalom csak akkor győzedelmeskedhet, hogyha a többi ország proletariátusa is támogatja azt; ennek hiányában viszont a kapitalizmus valamilyen formája fog restaurálódni Oroszországban, s ezzel az ország a forradalom centrumából a világkapitalizmus egyik szilárd védőbástyájává fog változni, amely el fogja fojtani a munkásosztály harcait.

1920 tavaszán Lenin megírta hírhedt munkáját, amely A „baloldaliság”, a kommunizmus gyermekbetegsége nevet viselte, s amelyben a bolsevikoktól balra álló radikális, forradalmi irányzatokat, illetve ezek képviselőit bírálta élesen, azt állítva, hogy nem megfelelően elemzik az adott gazdasági-politikai helyzetet, s emiatt helytelen és egyben veszélyes álláspontot is képviselnek, amellyel összességében és szándékuk ellenére is több kárt okoznak a forradalmi mozgalomnak, mint hasznot. Részben Lenin eme írására, részben általában véve a bolsevik politikára válaszul Gorter nyílt levelet intézett Leninhez, melyben kifejtette saját nézeteit, s több ponton cáfolta A „baloldaliság”…-ban leírt állításokat. Mindjárt Lenin kiindulópontját hibásnak találta, s ezzel kapcsolatban kifejtette: „az Ön ítélete, mind az oroszországi és a nyugat-európai forradalom közti analógia tekintetében, mind a nyugat-európai forradalom feltételeit – vagyis lényegében az osztályviszonyokat – tekintve téves. Ez vezeti Önt arra, hogy hibásnak minősítse azt az álláspontot, amelyet a Baloldal, az ellenzék elfoglal.” Gorter felhívta továbbá a figyelmet arra, hogy „a szegényparasztság forradalmi potenciálja úgy csökken, ahogy keletről nyugat felé haladunk”, következésképpen Nyugat-Európa – Oroszországgal ellentétben - nem számíthat rájuk, mint jelentős forradalmi tényezőre. Másfelől megpendített egy ennél is lényegesebb húrt, a „vasfegyelem és centralizáció” kérdésének húrját, s úgy vélte, veszélyes helyzet állhat elő akkor, hogyha a „kommunista pártok bizonyos elemei ráerőltetik azt a véleményüket a munkásokra, hogy a tömegek és a vezetés viszonyát érintő kérdések abszurdak, ’ostobák és gyerekesek’. Ezzel a frázissal kikerülik, hogy őket, a vezéreket kritika érje. És éppen ez a céljuk. A vasfegyelem és centralizáció zászlaját lobogtatva próbálják meg szétzúzni az ellenzéket. És ezt az opportunizmust éppen Ön szítja.” Gorter kritikája tehát egy ponton vádaskodásba csapott át, amellyel a lenini pártdiktatúra gyengéjére sikerült rátapintania.

1921-ben Gorter – aki időközben kilépett az SDP-ből és csatlakozott az 1920-ban megalakult KAPD-hoz (Németország Kommunista Munkáspártja, a baloldali kommunisták platformja) – delegáltként kockázatos körülmények közepette kiutazott a Komintern III. Kongresszusára, de az itt szerzett élményei szintúgy nem tudták meggyőzni Lenin és a bolsevikok igazáról. A baloldali kommunisták más képviselőivel együtt Gorter elvetette a Komintern által javasolt pontokat, s hangot adott abbéli meggyőződésének, hogy a Komintern bukása elkerülhetetlen.

Gorter – hasonlóan sok korabeli baloldali kommunistához – antiparlamentarista állásponton volt, s helyette a munkástanácsokon alapuló szerveződési modellt pártolta, mivel ez fejezi ki legjobban a proletariátus tudatosságát. Ezzel egyúttal szembement a főleg teoretikusokból és más értelmiségekből álló élcsapat diktatúrájának lenini verziójával, mely persze hivatalos szinten maga is a „minden hatalmat a szovjeteknek” jelszót hirdette, a gyakorlatban azonban mindinkább az OK(b)P, illetve a pártelit diktatúráját szigorú valósította meg.

Az 1920-as évek során Gorter egészségügyi állapota mind rosszabbra fordult, és egy időre Svájcba utazott, hogy kikúrálja magát. Az itt töltött idő sem tudta megmenteni azonban, s úton hazafelé Hollandiába, 1927. szeptember 15-én egy brüsszeli hotelban érte a halál, miközben éppen kiadatlan írásait rendezgette.

Forrás: https://www.marxists.org/glossary/people/g/o.htm#gorter-herman, Herman Gorter: Nyílt levél Lenin elvtárshoz (a szöveg magyar fordításban elérhető az alábbi linkre kattintva: http://barricade.hol.es/program/program.html)

szeptember 14.

1923. szeptember 14.

Kezdetét veszi a szeptemberi felkelés Bulgáriában, amely két hetes harcokat követően a különböző áramlatokhoz tartozó forradalmárok vereségével ért véget.

Bulgária az első világháborúból – mint a központi hatalmak szövetségi rendszeréhez tartozó fél – vesztesként került sor, s az 1919 novemberében aláírt neuilly-i békeszerződés értelmében foglaltak szerint hadseregét maximum 20 ezer fősre kellett csökkentenie. Ezt a pontot a bolgár katonatiszti kar nagyban nehezményezte, s titokban mindjárt hozzálátott az előírtak kijátszásához. A reakciós tisztek Ivan Valkov és Velizar Lazarov tábornokok vezetésével létrehoztak egy Katonai Szövetséget és titokban elkezdték felhalmozni a fegyvereket, hogy egy alkalmasabbnak ítélt pillanatban majd újra értük nyúlhassanak.

A háború utáni Bulgáriában Alekszandr Sztambolijszki került kormányra, aki reformjaival mindenekelőtt a társadalom legnagyobb részét kitevő paraszti rétegeknek kívánt kedvezni, kivívva ezzel egyúttal a burzsoázia nemtetszését. Hasonlóképpen megromlott a kormány viszonya a tisztikarral is, tekintve, hogy Sztambolijszki kormányában nem adott helyet védelmi miniszter számára. Az 1920-as választásokon az agrárius párt és a kommunista párt együttesen megszerezte a szavazatok közel 60%-át, még inkább fokozva ezzel a vagyonosabb osztályok és a reakciós katonatisztek elégedetlenségét.

A Katonai Szövetség és az ellenzéki polgári pártok együttműködésének nyomán megszületett egy katonai államcsíny terve, melynek végrehajtására 1923. június 9-én került sor. A puccs keretében Alekszander Cankov ragadta magához a hatalmat, akit III. Borisz cár néhány órás tárgyalást követően megerősített miniszterelnöki pozíciójában. A cár azzal a feltétellel egyezett bele a hatalomátvételbe, hogy a Cankov-kormány továbbra is képviseli majd az agrárius érdekeket, továbbá kerülni fogja a megtorlást. A hadsereg támogatását élvező új kabinet azonban mindkét feltétel betartásától elzárkózott. Sztambolijszki ex-kormányfőt még a puccs napján eltávolították a fővárosból, majd átadták egy harcias macedón nacionalista csoportosulásnak, amely brutálisan megkínozta és megcsonkította, majd pedig meggyilkolta őt.

A katonai puccsa és a törvényesen megválasztott kormányfő bestiális kivégzése sokakban ellenszenvet ébresztett az új hatalom iránt, s már júniustól kezdve több helyütt került sor spontán tiltakozásokra, sőt lázadásokra. Ezeket azonban – szervezetlenségük folytán – az új kormányzat könnyedén szét tudta zúzni. A Komintern nyomására aztán augusztus folyamán a Bolgár Kommunista Párt – mely eleddig semleges álláspontra helyezkedett - hozzálátott egy nagyobb szabású és szervezettebb felkelés előkészítéséhez, melyet eredetileg szeptember második felére terveztek. A kormányzat azonban tudomást szerzett minderről, s szeptember 12-én letartóztatott mintegy kétezer párttagot. A hatalom váratlan reakciójára válaszul a felkelés azonnal kezdetét vette, de értelemszerűen a tervezetnél jóval szervezetlenebbül és izoláltabban.

A felkelés spontán módon 1923. szeptember 14-én Maglizhban vette kezdetét két falu elfoglalásával, az akció azonban elakadt, mivel a szomszédos vidékek a felkelésre való hivatalos felszólítás híján nem merték akcióba lépni. A maglizhi felkelők ezért aztán rövid időn belül arra kényszerültek, hogy visszavonuljanak a hegyekbe. Szeptember 20-án aztán Sztara Zagora, Nova Zagora és néhány más település is felkelt, de a kormány mindegyik esetben gyorsan és határozottan tudott fellépni, elfojtva ezzel a szárnyra kapó mozgalmakat.

A Kommunista Párt aktivistái mellett a harcokba intenzíven bekapcsolódtak a helyi anarchisták valamint a Sztamboljszki bukása után jelentősen hátrányos helyzetbe került agrárius csoportok képviselői is.

Az országszerte szaporodó felkelésekre a kormány szeptember 22-én statáriummal válaszolt, s a korlátlan hatalmat élvező hadsereg mellett a különféle önkéntes paramilitáris csoportok is szabad kezet kaptak a lázadás leverésében. Szeptember 28-29-ére már csak szórványosan folytak harcok, ezt követően pedig a felkelők és a katonák közti összecsapásokat országszerte felváltotta az egyoldalú fehérterror. Ennek keretében több száz embert öltek meg tárgyalás nélkül, s számos a civil lakossággal szembeni atrocitásra is sor került. A felkelés túlélő vezetői és harcosai többnyire Jugoszláviába menekültek vagy pedig a hegyekbe vonultak, ahol elszigetelt milíciákat formálva működtek még egy darabig, melyek nem ritkán arra kényszerültek, hogy robbantásokkal és merényletekkel küzdjenek tovább a mind inkább fasizálódó rendszer ellen.

Forrás: Georgi Georgiev: Felkelés Bulgáriában 1923. Az 1923. szeptemberi antifasiszta felkelés története

szeptember 13.

1919. szeptember 13.

Ezen a napon alakult meg a CGT, a portugáliai anarchoszindikalista mozgalom országos szakszervezete.

A forradalmi szindikalizmus és az anarchizmus egyfajta szintézisét jelentő anarchoszindikalizmus eszméje a 20. század elején indult terjedésnek és rövid időn belül utat talált magának Franciaországtól kezdve a Mediterrán-Európán át Latin-Amerikáig vagy éppen a távol-keleti országokig. Az anarchoszindikalisták a szakszervezetekben olyan entitást láttak, amely forradalmi ideológiával és működési metódusokkal áthatva képes lehet a proletariátus erőit egyesíteni, harcait szervezettebbé tenni, gazdasági és politikai küzdelmet egyidejűleg folytatni, s végül, de nem utolsó sorban a társadalmi forradalom révén formálódó új világ alapköveteit lerakni.

Az anarchoszindikalista gondolat – Spanyolországhoz vagy Olaszországhoz viszonyítva ugyan kisebb mértékben és kevésbé jelentős következményekkel, de – jelen volt az első világháború utáni Portugáliában is. 1919. szeptember 13-15. között került megrendezésre Coimbra városában az az országos kongresszus, amelyen sor került az Általános Munkakonföderáció (CGT) megalapítására. (Megjegyzendő, hogy ez a CGT nem keverendő a hasonló nevű, s 1895 óta napjainkig működő franciaországi CGT-vel, sem az 1930-ban létrehozott, szintén CGT rövidítésű argentin szakszervezeti föderációval). A kongresszus során a résztvevők három fő célt határoztak meg. Ezek a következők voltak:

- Az ország minden munkásának egyesítését gazdasági, szociális és szakmai érdekeik védelme céljából éppúgy, mint morális, materiális és fizikai állapotának fejlesztése végett.

- Azon képességek fejlesztése a munkásosztály soraiban, melyek nélkülözhetetlenek a kapitalizmus meghaladásához.

- A kölcsönös segítségnyújtás koncepciójának gyakorlatba ültetése.

A CGT – alapvetően ideológiai okoktól vezérelve - kezdetektől fogva távolságtartóan viselkedett a Portugál Szocialista Párttal, kritizálva annak parlamentarizmusát, bürokratizmusát és reformizmusát.

1922-ben megalakult az anarchista Internacionáléként működő Nemzetközi Munkásszövetség (IWA/AIT), melyhez a CGT azonnal csatlakozott. A nemzetközi munkásmozgalommal való kapcsolattartás azonban más formákban is megmutatkozott, s – érthető földrajzi okokból kifolyólag - különösen Spanyolország esetében bizonyult szorosnak. Az 1927-ben létrejövő Ibériai Anarchista Föderáció (FAI) például egységes egészként kezelte az Ibériai-félsziget anarchista mozgalmát, még ha a szervezet tagságának döntő többségét spanyolok alkották is.

A létrejöttét követő néhány éves periódusban a CGT tagsága gyorsan növekedett, s 1922-re már elérte a 150 ezer főt. Kitűzött célját azonban, hogy az ország proletariátusát összefogja sem ekkor, s különösen a későbbi időszakban nem sikerült realizálnia, s 1927-ra a szakszervezet tagsága kb. harmadára csökkent. A hanyatlás okai részben a rivális munkásmozgalmi irányzatok megerősödésével és térhódításával magyarázhatók (a Portugál Kommunista Párt például saját szakszervezeti föderáció hozott létre, amely „átszivattyúzta” a munkások egy részét a CGT-ből). Részben azonban az általános, Európa-szerte megfigyelhető folyamatok voltak felelősek érte (a világforradalmi hullám apadásával mindenütt tért hódító ellenforradalom, a különféle jobboldali és szélsőjobboldali eszmék és mozgalmak megerősödése, valamint autoriter berendezkedések kiformálódása).

1926 késő tavaszán Portugáliában is katonai államcsínyre került sor, melynek keretében csapást mértek a munkásmozgalomra, s ezzel együtt a CGT-re. A szakszervezet ugyan 1927 folyamán megkísérelt általános sztrájkkal tiltakozni a kormány ellen, akciója azonban hamar kudarcba fulladt. A sztrájk során mintegy száz ember vesztette életét, 600 munkást a tengerentúlra deportáltak, a CGT-t, A Batalha (Harcba!) című lapját, pedig a május elsejei demonstrációkkal együtt betiltották. Ezt követően a CGT illegalitásban is tovább szervezkedett – értelemszerűen kedvezőtlenebb feltételek közepette -, a hatalom későbbi elnyomó lépései azonban mindinkább beszűkítették lehetőségeit. 1929-ben rövid időre ismét sikerült legálissá válnia, a kiépülő Salazar-diktatúra azonban megadta neki a végső kegyelemdöfést, s betiltott minden nem az állam által kontrollált szakszervezetet. A CGT ezt követő tiltakozó sztrájkakciói is rendre elbuktak, s a föld alá kényszerült szervezetet a diktatúra hosszú évei szép lassan teljesen felőrölték.

Forrás: https://en.wikipedia.org/wiki/General_Confederation_of_Labour_(Portugal)

szeptember 12.

1948. szeptember 12.

Pontosan 70 évvel ezelőtt került sor arra a repülőgépes merényletkísérletre, amelyet spanyol anarchisták hajtottak végre Spanyolország diktátora, Francisco Franco tábornok ellen.

A spanyol polgárháború 1939-es befejezését követően a Franco-ellenes oldalon harcoló különböző pártok, szakszervezetek és egyéb csoportok képviselői tömegesen menekültek külföldre, hogy elkerüljék a kegyetlen repressziót. Míg a Spanyolországban maradt forradalmárok egy szűk csoportja megkísérelte a gerilla hadviselést és különböző szabotázsakciókkal igyekezett gyengíteni a berendezkedő diktatúrát, az emigráns anarchisták egy része otthon maradt elvtársaik eszmei és anyagi támogatásán fáradozott. Voltak azonban olyanok is, akik terveket szőttek, hogy az új rendszer élén álló személyt, Francisco Franco tábornokot el tegyék láb alól. A II. világháború befejezésével és a fasizmus európai visszaszorulásával úgy látszott, erre a korábbiaknál nagyobb lehetőségük nyílik.

Egy Franco meggyilkolására szőtt akció mindenesetre rendkívül kockázatosnak tűnt, s résztvevőitől fokozott önfeláldozást követelt, hiszen megmenekülésük az esetleges siker esetén sem volt garantált. Mégis akadtak olyan bátor mozgalmárok, akik vállalták ennek a tettnek a véghezvitelét. A merénylet ötlete az anarchista Pedro Mateutól származott, részleteinek megszervezésében pedig részt vett az MLE-CNT (a spanyol anarchisták és anarchoszindikalisták emigránsait tömörítő szervezet) egész Konspirációs Bizottsága. A határok szigorú őrzése és a diktátor megközelíthetetlensége miatt úgy határoztak, hogy az akciót repülőgéppel hajtják végre, s Francót (és lehetőség szerint minél több prominens fasiszta politikust és katonatisztet) a levegőből ledobott robbanóanyag segítségével fogják megsemmisíteni.

Végül 1948. szeptember 12-én hajnalban francia területről útnak is indult egy Norecrin F-BEQB 139-es repülőgép egy csoportnyi anarchistával (név szerint: Primitivo Pérez, José Pérez Ibañez, Antonio Ortiz és Laureano Cerrada alkották a csoportot). Célpontként Franco jachtját szemelték ki, amely ekkor a baszkföldi San Sebastiánnál elterülő La Concha-öbölben tartózkodott, rajta a tábornokkal, aki egy nagyszabású helyi ünnep miatt látogatott ide. Az anarchisták vezette repülőgép négy darab tíz kilós gyújtóbombát, valamint további húsz gránátot szállított, melyeket korábban egy német lőszerraktárból sikerült zsákmányolniuk.

A jól előkészített akció azonban mégis meghiúsult, mivel a La Concha-öbölnél váratlanul a légierő pár vadászképe tűnt fel, s az anarchisták jobbnak látták, ha emiatt nem folytatják tovább útjukat. Ekkor azonban még nem adták fel teljesen a reményt. Következő útjuk Franco palotája felé vezetett, amely pompájában vetekedett a Borbónokéval, s köztudomású volt, hogy Franco itt szállt meg nyaralása során. A rosszra forduló időjárás és a hirtelen lezúduló csapadék azonban közbe szólt, s ezt a második akciót is ellehetetlenítette. Így a repülőgép, s rajta az anarchisták csoportja végül dolgavégezetlenül tért vissza Franciaországba.

Franco csak 1975-ben halt meg természetes halállal, noha a fenti kísérlettel együtt összesen 17-szer törtek az életére…

Forrás: https://www.publico.es/politica/17-intentos-matar-franco.html, https://libcom.org/files/unsung-struggle.pdf

szeptember 11.

1926. szeptember 11.

Ezen a napon történt, hogy Gino Lucetti bombát dobott Mussolinire.

Gino Lucetti 1900-ban született a toszkánai Carrara városában. Munkáscsaládból származott és szenvedélyes autodidakta volt, akit a kortársak csak úgy írtak le, mint aki állandóan egy könyvvel a kezében járkál.

Carrara akkoriban az anarchisták egyik fellegvárának számított, nem véletlen hát, hogy Lucetti is korán bekapcsolódott az anarchista mozgalomba. Fiatalon részt vett már az első világháború idején meginduló akciókban, majd pedig az 1920-as gyárfoglalásokban. Már ebben az időszakban több ízben összetűzésbe került a fasisztákkal, akik fegyveres rohamosztagaikkal magukra vállalták a „rendfenntartás” feladatát. Az egyik összecsapás során például Lucettit a Napóleon Kávézóban megsebesítette egy golyó, amelyet egy fasiszta lőtt ki rá pisztolyából. A tűzpárbajt követően sokáig kajtatott orvos után, hogy eltávolítsa a nyakába fúródott lövedéket, de sehol nem talált segítségre. Végül szerencséjére egy hajó fedélzetén kicsempészték az országból, és Franciaországban sikerült megfelelő ellátásban részesülnie. Ettől kezdve emigrációban élt, de kapcsolatait nem szakította meg az otthoniakkal, a merényletet megelőzően pedig két ízben is sikerült egy rövid időre titokban visszatérnie Olaszországba, s találkoznia elvtársaival.

Ismerve Olaszország sajátos történelmi fejlődését, nem meglepő, hogy a fasizmussal annak korai szakaszában szembeszálló anarchista Mussolini hatalomra jutása és a diktatúra lassú, de folyamatos kiépítése idején még inkább harcra szomjazott és ehhez kereste a legmegfelelőbb lehetőséget és alkalmat. Azon az állásponton volt, hogy a „fejre” kell lecsapni, így hát elhatározta, hogy meggyilkolja a Nemzeti Fasiszta Párt vezetőjét, Olaszország miniszterelnökét, Benito Mussolinit. Egy állami vezető megölése nem volt idegen az anarchisták által korábban is gyakorolt – s Malatesta által is jóváhagyott - „tett propagandájától”, sőt ebben az időszakban – politikai hovatartozástól függetlenül - mind többen jutottak arra a meggyőződésre, hogy veszélyessége miatt Mussolinit mihamarabb el kell tenni láb alól.

A merényletre 1926. szeptember 11-én Rómában került sor, ahova Lucetti az előre eltervezetteknek megfelelően Dél-Franciaországból tért vissza. Tette végrehajtásához egy helyi anarchista, Stefano Vatteroni nyújtott segítséget, aki Mussolini könyvtárában titkárként dolgozott, s ezért információkkal rendelkezett a duce mozgásáról. Rajta kívül még több anarchista is részt vett az előkészületekben, Malatesta pedig levélben adta jóváhagyását az akció kivitelezéséhez. A merényletre a Porta Pia közelében került sor: mikor Lucetti meglátta a közeledő Mussolinit, bombát dobott autójára, amely betörte ugyan a szélvédőt, a detonáció azonban elmaradt. Csak akkor robbant már fel a szerkezet, mikor pár méterrel arrébb a járdán landolt.

A meghiúsult merénylet után a menekülő Lucettit Mussolini fasiszta testőrei azonnal elkapták és elagyabugyálták. A motozás során elkoboztak tőle egy másik bombát, egy hatlövetű pisztolyt, egy tőrt, valamint egy üvegcsényi sósavat (Lucetti hiába készült fel jól fegyverekkel, egyiket sem volt már lehetősége használni sem Mussolini, sem rendőrei ellen).

A kihallgatás során Lucetti végig álnevet használt és egy kitalált történetet adott elő, mellyel jó darabig sikerült félrevezetnie a fasiszta rendőrséget, s időt adnia a merénylet előkészítésben résztvevő társainak, hogy kereket oldjanak. Perére 1927-ben került sor, s tettéért 30 év börtönbüntetésre ítélték. Két segítőjét, Vatteronit és egy másik férfit is sikerült kézre kerítenie végül a hatóságoknak, ők egyaránt kb. 20 évet kaptak. Lucetti 17 évet töltött a Santo Stefano börtönben, majd ezt követően Ischia szigetére szállították.

1943. szeptember 15-én halt meg, nem sokkal azt megelőzően, hogy az amerikai csapatok ellenőrzés alá vették Olaszországot. Több anarchistával egyetemben Carrarában helyezték végső nyugalomra, emléke pedig nem merült feledésbe: a második világháború idején az ország felszabadításáért, a fasiszták és a németek ellen harcoló partizánok egyik alakulata felvette a Gino Lucetti Battalion nevet.

Forrás: https://libcom.org/history/lucetti-gino-1900-1943, https://libcom.org/history/articles/mussolini-assassination-attempt-1926

szeptember 10.

1676. szeptember 10.

Ezen a napon vesztette életét a Gerrard Winstanley, az angol polgárháború diggerekként elhíresült irányzatának vezetője.

Gerrard Winstanley 1609-ben született Wiganban, az angliai gyapjú- és vászon-manufaktúraipar egyik korabeli központjában egy textilkereskedő gyermekeként. Fennmaradt dokumentumok hiányában fiatal éveiről keveset tudunk, az viszont bizonyítható, hogy 1630-ban elszegődött inasként egy londoni ruhakereskedőhöz, s ekkoriban élénk érdeklődést mutatott – mint a korszak Angliájában rajta kívül oly sokan – a vallás iránt, s magát csak mint „jó keresztényt és jó embert” jellemezte. Az 1630-as évek második felére sikerült végigjárnia a céhes ranglétrát és megnyitnia saját textilüzletét London belvárosában. Egy éven belül jövedelme már elégnek bizonyult ahhoz, hogy feleségül vehesse egy tisztes orvos család leányát. Ilyen életút után ki gondolná, hogy nem egy decens polgár, hanem a korszak legradikálisabb, kommunisztikus irányzatának egyik legjelentősebb képviselője életrajzát olvassa?

Az 1642-ben a király és a parlament konfliktusaként meginduló polgárháború azonban gyökeres fordulatot hozott Winstanly életében: ráeszmélt, nem akar tovább ruhakereskedelemmel foglalkozni, miközben annyi szerencsétlen sorsú szegény ember él körülötte, akiknek sokszor a napi betevőjükre is alig telik. A jézusi tanok és a korai keresztény közösségek példája mellett Winstanley-re – főleg politikai téren - nagy hatással voltak a levellerek is (ezért kezdetben nem is diggereknek, hanem „igaz levellereknek” nevezték őket). A levellerek csoportja szintén a polgárháború során tűnt fel, s többek között síkra szállt az általános (férfi) választójog, az évenkénti választások, a teljes vallásszabadság, a cenzúra felszámolása, valamint a monarchia és a Lordok Háza felszámolásáért, s ellenezte a társadalom legszegényebb rétegeinek megadóztatását.

Az elhúzódó és mind nagyobb területekre (Skóciától Írországig) kiterjedő polgárháború óriási áldozatokat követelt, s még akiket elkerültek a hadi események, azok is mind romló életkörülmények között voltak kénytelenek tengődni. A vidéken élők jelentős része egyszerű zsellér volt, akik bár – a jobbágyokkal ellentétben – személyileg szabadok voltak, nyomoruk azonban sok helyütt mégis velük tette hasonlatossá őket. Winstanley egyszerre sajnálattal és tisztelettel tekintett ezekre az emberekre, akik egész életükben keményen dolgoztak, munkájuk gyümölcsét mégsem élvezhetik, s 1646-tól mind erőteljesebb agitációba kezdett az ő érdekükben. Komoly társadalmi kérdéseket fejtegető írásai és beszédei retorikájában a vallásos szólamok keveredtek teljesen racionális paraszti követelésekkel és sok tekintetben utópikus, kommunisztikus ábrándokkal is. Winstanley élesen bírálta azokat, akik azt állítják, „Isten a mennyekben lakozik a felhők felett”, távol az emberektől; szerinte Isten maga az emberekben található szellem, amely vezeti őket.

Ebből a felismerésből pedig mindjárt gyakorlati cselekvés is következett: Winstanley és társai nem akartak várni az üdvözülésig, sorsuk jobbra fordítását itt és most kívánták megvalósítani. Ennek keretében például – fittyet hányva a tulajdoni lapok nyilvántartásaira és a hivatalok engedélyére - művelés alá vonták az elhagyatott földeket. A földfoglalások során a parasztok mindinkább közösen léptek fel, s nem saját maguknak kívántak parcellákat kihasítani, hanem mindannyiuk számára, hogy aztán közösen dolgozhassanak és élvezhessék munkájuk gyümölcsét. Radikális csoportjuk megnevezése is ilyesfajta akcióikról kapta nevét: „diggerek” (azaz magyarul „ásók”). Ez idő tájt a diggerek kolóniáival találkozunk St. George’s Hillnél, Little Heath-nél, Wellingborough-ban stb.

Az idő előrehaladtával Winstanley mind radikálisabb nézeteknek adott hangot a Jogtalanok új joga (The New Law of Righteousness, 1649), valamint A szabadság törvénye egy platformon (The Law of Freedom in a Platform, 1652) című pamfletjeiben. Előbbiben többek között kifejtette, hogy a világ teremtésekor szó sem volt arról, hogy az emberek egymáson uralkodnának, utóbbiban pedig már tulajdonképpen egy kommunisztikus társadalmat vázolt fel. Winstanley hitt benne, hogy az angol polgárháború a király, a földesurak, ügyvédek és papok legyőzésével fog zárulni, akiket a földnélküli és dolgozó szegények ellenségeinek tekintett.

Gondolataikért és tetteikért egyaránt a diggereknek sok viszontagságot kellett elviselniük: egyszerre vádolták őket Istentagadással, valamint kárhoztatták őket a magántulajdon megsértése miatt. És nem csupán a régi rend támaszai közül! Oliver Cromwell amint hatalomra került és a monarchista fenyegetés egy időre elhárult, fokozatosan hozzálátott, hogy leszámoljon korábbi támaszaival, akiknek követelései számára túlzók voltak, s emiatt potenciális veszélyt jelentettek uralmára nézve: a levellerekkel és a diggerekkel. A diggerek kolóniáit 1650-ben a földbirtokos által felfogadott fegyveresek verték szét, s a kormány – Winstanley-ék minden interpellációja dacára – tétlenül nézte, s természetesen örömmel fogadta a történéseket.

A digger kolóniák bukása után Winstanley még pár évig pamfletekben agitált elképzelése mellett, de a megváltozott helyzet következtében idővel ez irányú tevékenysége visszaszorult, s a kvékermozgalomban tevékenykedett aktívan egészen haláláig. A vallási tolerancia híve volt, és alighanem ő alkotta meg az első olyan teológiai munkát angol nyelven, amely a keresztény univerzalizmust hirdette.

Forrás: http://spartacus-educational.com/STUwinstanley.htm

szeptember 9.

1930. szeptember 9.

Ezen a napon esett fogságba Joaquín Penina, spanyol származású, de főképp Argentínában tevékenykedő anarchista, az Uriburu-diktatúrával szembeni ellenállás mártírja.

Joaquín Penina Sucarrats 1905-ben (más források szerint 1901-ben) született a katalóniai Gironellában. Fiatal koráról nem sokat tudunk, annyit mindenesetre igen, hogy autodidakta módon képezte magát, vegetáriánus volt, nem ivott és nem dohányzott, s kezdetben tolsztojánus anarchistának címezte magát. Kőművesként dolgozott, s csatlakozott a spanyolországi anarchoszindikalista szakszervezethez (CNT). 1923-ban, hogy elkerülje a katonai szolgálatot és az imperialista célokért folytatott marokkói gyarmati háborúban való részvételt, a behívás elöl Amerikába szökött, s az argentin Rosarióban telepedett le.

Megélhetését részben korábbi szakmájából, részben anarchista könyvek és újságok árusításából biztosította, a helyi liberter mozgalomba pedig az argentin anarchoszindikalisták szervezetéhez (FORA) való csatlakozás révén került be. 1927-ben Sacco és Vanzetti, a két halálra ítélt olasz származású amerikai anarchista érdekében indított nemzetközi kampányban való részvétele miatt egy időre letartóztatták. 1928-ban azonban már ott találjuk az akkori sztrájkok kezdeményezői között, melyek átjárták az egész termelő és kereskedelmi szektort a Paraná folyó Villa Constitución és Észak-Rosario közötti vidékén.

1930. szeptember 6-án egy katonai államcsíny keretében, a szélsőjobboldali Argentin Patrióta Liga támogatásával José Félix Uriburu átvette a hatalmat a korábban demokratikus úton megválasztott elnöktől. A puccsal kezdetét vette a „gyalázatos évtizedként” aposztrofált korszak az ország történelmében, amely érthető módon kifejezetten rosszul érintette az argentin munkásmozgalmat. A sajtó szabadságának megóvása érdekében tevékenykedő és a diktatúra ellen agitáló anarchisták egy részét, köztük Joaquín Peninát is három nappal Uriburu hatalomátvételét követően kézre kerítette egy csapatnyi katona, s a szeptember 9-éről 10-ére virradó éjszakán Rosario déli részén, a Paraná-menti partszakaszon agyonlőtték. Kivégzése után egy jeltelen sírban földelték el. Spanyolországban azonban posztumusz többen is elismerték őt bátor kiállásáért: a II. Köztársaság 1931-es kikiáltását követően utcát neveztek el róla szülőfalujában, Federica Montseny pedig egy méltató cikket írt róla az El Luchador című anarchista lapba.

További érdekesség, hogy 2008-ban a rosariói anarchisták kezdeményezésére létrejött egy regionális politikai szerveződés Joaquín Penina Liberter Hadoszlop (Columna Libertaria Joaquín Penina) névvel többek között azzal a céllal, hogy beavatkozzon a különféle társadalmi harcokba, legyenek azok a szakszervezetekben, a régióban vagy az ifjúság köreiben, s igyekezzen ezeket áthatni anarchista eszmékkel és etikával. Emellett természetesen a csoport írott propagandát is kifejt, valamint részt vesz nemzetközi szolidaritási kampányok szervezésében.

Forrás: http://puertoreal.cnt.es/bilbiografias-anarquistas/3926-joaquin-penina-sucarrats-fusilado-en-rosario-argentina.html

szeptember 8.

1915. szeptember 8.

Véget ér az európai szocialista pártok zimmerwaldi konferenciája, amely az első világháború poklával és a II. Internacionálé szocialista pártjainak opportunizmusával egyaránt szembement.

Az 1889-ben megalapított II. Internacionálé az első világháború kitörésekor teljesen meghasonlott: a kötelékéhez tartozó különböző országok szocialista pártvezetőségei egymás után helyezkedtek honvédő álláspontra, s rúgták fel a korábbi évek kongresszusainak internacionalista szellemiségű határozatait. Az európai munkásmozgalom legnagyobb és legszervezettebb szövetségét egyik pillanatról a másikra a szociálsovinizmus szelleme fertőzte meg: az egyes munkáspártok parlamenti képviselői nem pusztán nem fejezték ki tiltakozásaikat kormányuk annexiós terveivel szemben, hanem maguk is hozzájárultak a hadihitelek megszavazásához, valamint a más nemzetek ellen uszító propagandához éppúgy, mint a hátország munka- és életkörülményeinek romlásához és a cenzúra erősödéséhez. Az antantszocialisták számára a német militarizmus és imperializmus, a központi hatalmak szocialista pártjai számára pedig a barbár és brutális cári Oroszország tűnt fel legfőbb fenyegetésként, amellyel szemben Európa jövője érdekében fel kell lépni.

A háború első évében sor került ugyan néhány nemzetközi pártkonferencia összehívására, ezek azonban nem mentek messzebb egyfajta pacifista siránkozásnál, ráadásul az antant és a központi hatalmak táborához tartozó országok szocialista pártjai a másik fél megjelenésétől bizonyos esetekben nyíltan elzárkóztak, ellehetetlenítve ezzel bármiféle közös fellépést. Ebben a helyzetben a zimmerwaldi konferencia megrendezése – annak minden fogyatékossága ellenére is – óriási előrelépést jelentett.

A konferencia előkészítését a svájci és az olasz szocialisták vállalták magukra, akik még 1915 júliusban egy „előkonferenciát” tartottak, megvitatva, hogy kik vegyenek részt a megrendezendő „nagy konferencián”. Végül úgy határoztak, hogy a szélesebb összefogás érdekében a baloldal és a centrum képviselőit egyaránt meghívják (a háborúpárti és nyíltan uszító jobboldali ultrákat viszont természetesen nem), s mind az antant, mind a központi hatalmak, mind pedig a semlegesek táborához tartozó szocialista pártokhoz eljuttatják meghívóikat. Németországból 10, Franciaországból 2, „orosz” részről 12 (beleértve a különböző orosz pártokhoz tartozó emigránsokat és az Orosz Birodalom nemzetiségi területeihez köthető lengyel-litván és zsidó szervezetek képviselőit), Olaszországból 5, Svájcból 3, Skandináviából 2, Hollandiából, Romániából és Bulgáriából pedig 1-1 delegált érkezett, az angol képviselők viszont nem tudtak megjelenni, mivel a hatóságok megtagadták számukra a kiutazást.

A konferenciára végül 1915. szeptember 5-e és 8-a között került sor a svájci Zimmerwald faluban, szándékosan egy kicsi és eldugott településen, hogy sikerüljön elkerülni a hatóságok zaklatását. A konferencia során öt napirendi pontja volt: 1. Az egyes szocialista országok küldötteinek beszámolói, 2. A német és francia delegáció közös nyilatkozata, 3. A konferencia közös felhívása Európa munkásaihoz, 4. A Nemzetközi Szocialista Bizottság megválasztása, 5. Szolidaritás-nyilatkozat a háború áldozatairól. A baloldal és a centrum közötti vitára csupán a 3. napirendi pontnál került sor: a baloldal javaslatát azonban – miszerint az imperialista háborút polgárháborúvá és forradalommá kell változtatni – 19:12 arányban elutasították.

A konferencia végül egy olyan határozat kiadásával zárult, amely mindenekelőtt a háború borzalmas következményeit hangsúlyozta: „Európa proletárjai! Több mint egy esztendeje tart már a háború. Holttestek milliói borítják már a csatatereket, embermilliók váltak egész életükre nyomorékká… Európa gigantikus embervágódhídhoz hasonlít. Számtalan nemzedék munkájával teremtett kultúránk pusztulásra van ítélve”. A kiáltvány a háború okát a kapitalista, imperialista viszonyokban jelölte meg, s cáfolta kormányaik és nacionalista sajtójuk hazugságait: „Az igazság az, hogy a pusztítások színhelyén saját népük szabadságával együtt más nemzetek függetlenségét is eltemetik. Új bilincseket, új láncokat kovácsolnak, új terhekkel fenyegetnek, amelyek egyaránt nehezednek valamennyi ország proletárjára, a győztesekére ugyanúgy, mint a legyőzöttekére”. Bírálatuk kiterjedt azonban szocialista pártjaik soviniszta vezetőire is: „képviselik a munkásságot az osztályharc – a proletár emancipáció egyetlen lehetséges és hathatós eszközének – beszüntetésére szólították fel. Uralkodó osztályaik számára megszavazták a hadviseléshez szükséges háborús hiteleket, a legkülönbözőbb szolgálatokra kormányaik rendelkezésére álltak, sajtójuk és küldönceik útján saját országuk kormánypolitikája számára igyekeznek megnyerni a semlegeseket, az osztálybéke megőrzésének kezeseiként szocialista minisztereket adtak kormányaiknak, és ezzel a munkásosztály előtt a jelenben és a jövőben vállalták a felelősséget a háborúért, e háború céljaiért és módszereiért. És ahogyan az egyes pártok csődöt mondtak, úgy mondott csődöt a világ szocialistáinak leghivatottabb képviselete: a Nemzetközi Szocialista Iroda is”. Felhívták továbbá a figyelmet arra, hogy a háborúkat rendszerint politikai terror szokta követni, s már csak ezért is sürgették a munkásosztályt, hogy internacionalista szellemben kíséreljenek meg minden erejükkel fellépni a háború ellen.

A zimmerwaldi konferencia kiáltványa élénk reakciókat váltott ki Európa-szerte, s minden hiányossága és gyengesége ellenére tápot adott a baloldal számára a következetesen háborúellenes és internacionalista szervezkedéshez.

Forrás: Jemnitz János: A szocialista pártok és a háború 1914-1918

szeptember 7.

1857. szeptember 7.

Ezen a napon született Charles Malato francia anarchista.

Charles Malato francia nemesi családban született: nagyapja tábornagy volt és fővezér az utolsó nápolyi király hadseregében, s jelentős szerepet játszott egy dinasztiaellenes felkelés elfojtásában; apja viszont ezzel szöges ellentétben 1871-ben már a párizsi kommünárdokat támogatta. Tettéért 1874-ben száműzetésre is ítélték: az ekkor 17 éves Charles-lal együtt a francia fennhatóság alá tartozó új-kaledóniai fegyenctelepre szállították. Ilyen családi háttérrel és ilyen körülmények közepette nem csoda, hogy az ifjú Charles hamar a forradalmi eszmék befolyása alá került. Mikor egy amnesztiarendeletet követően végre apjával együtt hazatérhetett, már mint anarchista tette ezt, s Párizsba érve azonnal belevetette magát a mozgalomba.

A Párizsi Kommün bukását követő represszió, illetve a Nemzetközi Munkásszövetségben történt szakítás, majd a szervezet nem sokkal később bekövetkezett felbomlása egyaránt kedvezőtlen helyzetet teremtettek a forradalmárok számára. A francia anarchisták közül sokan – megelégelve a sokszor puszta újságírásban kimerülő tevékenységet – erőszakos akciókra adták a fejüket, melyek azonban nem kapcsolódtak tömegakciókhoz, s nem bizonyultak alkalmasnak arra sem, hogy a társadalmat a remélt módon felrázzák és forradalmasítsák. Malato is több ízben követett el hasonló erőszakos tetteket, melynek eredményeképp gyilkosság, rablás és gyújtogatás vádjával 15 hónapos börtönbüntetésre ítélték. Neki azonban sikerült megszöknie, s Londonba utazva inkább az önkéntes száműzetést választotta.

Emigráns évei idején számtalan cikket írt a legkülönfélébb sajtóorgánumokba, köztük több francia lapba is, valamint részt vett egy forradalmi bizottság munkájában, amely a nacionalista tevékenységek ellen szerveződött. Igen jó tollú irodalmár volt, akinek stílusát még a polgári sajtó is elismerte, s emiatt neve ismert volt irodalmi és politikai körökben egyaránt. Az újságírás mellett politikai és filozófiai témájú könyveket is alkotott, leghíresebb műve 1889-ben jelent meg Az anarchia filozófiája címmel. Malato az írást szellemi fegyvernek tekintette, melyet igyekezett a korszakban divatos, ám rendkívül veszélyes eszmék (például a szociáldarwinizmus) ellen felhasználni.

1905-ben Malato Párizsban merényletet tervezett végrehajtani a spanyol uralkodó, XIII. Alfonz ellen, aki a montjuici perek miatt igencsak rossz hírnek örvendett a nemzetközi munkásmozgalom körében. A francia rendőrség azonban még idejekorán lefülelte Malatót, így tettét nem sikerült végrehajtania. Ugyanakkor szerencséje is volt, mivel a bíróság felmentette őt.

A következő években folytatta a publikálást különböző radikális baloldali lapokba, s szorosabb kapcsolatokat épített ki a korabeli Európa számos közismert mozgalmárával, köztük a liberter pedagógia olyan meghatározó képviselőivel, mint Sébastien Faure vagy Francisco Ferrer.

Az első világháború idején meglehetősen érthetetlen módon – mondhatni szembeköpve egész korábbi politika énjét – az antant mellett foglalt állást. Néhány hasonlóan gondolkodó elvtársával együtt (pl. Kropotkin, Jean Grave) még egy nemzetközi kiáltványt is megfogalmaztak e célból, mely azonban a legtöbb anarchista megbotránkozását és elutasítását vonta maga után. Malatót ezt követően lényegében kivetette magából a mozgalom, s maga is egyre inkább eltávolodott tőle, későbbi politikai tevékenységéről nem sokat tudunk.

Forrás: https://es.wikipedia.org/wiki/Charles_Malato

szeptember 6.

1966. szeptember 6.

Ezen a napon követett el merényletet Dimitrisz Tszafendasz mozambiki-görög mozgalmár a Dél-Afrikai Köztársaság miniszterelnöke ellen az apartheid rendszerrel szembeni tiltakozása jeléül.

Dimitrisz Tszafendasz 1918-ban Mozambikban született egy görög mérnök és egy mulatt szobalány törvényen kívüli gyermekeként. Fiatal korát Egyiptomban töltötte apai nagyanyjánál, majd az ő halálát követően visszatért apjához Mozambikba. A korszakban dívó faji megkülönböztetés miatt szülei nem házasodhattak össze, s apja hamarosan egy görög asszonnyal kelt egybe. Habár bőrszínét tekintve Tszafendasz sem volt teljesen fehér, apja révén mégis lehetősége nyílott arra, hogy bekerüljön egy dél-afrikai internátusba. Itteni tanulmányainak azonban egyszerre vége szakadt, amint apjának anyagi problémái támadtak, így Tszafendasz kénytelen volt visszatérni Mozambikba.

Mozambiki tartózkodása idején, még tinédzserként került a forradalmi eszmék hatása alá. A mozambiki gyarmati hatóságok kommunistaként vették őt nyilvántartásba, Tszafendasz pedig, hogy a további kellemetlenségeket elkerülje, 20 évesen illegálisan Dél-Afrikába szökött, s csatlakozott az ottani Kommunista Párthoz. Mire a dél-afrikai hatóságok a nyomára akadtak és illegális bevándorlói státusza miatt felléphettek volna vele szemben, ő már úton is volt egy görög teherhajó fedélzetén Kanadába. Utazása azonban ekkor még közel sem ért véget: 1942-1963 között bejárta a világot, megtanult 8 nyelven, s többek között aktívan bekapcsolódott a görögországi kommunista mozgalom tevékenységébe. A szíve azonban visszahúzta Afrikába. Egy alkalommal azonban, mikor ismételten megkísérelt hazatérni Mozambikba, a hatóságok 12 évre felismerték és 12 évre kitiltották az országból.

Nyugat-európai tartózkodása idején részt az apartheid rendszer (a dél-afrikai őslakosokkal szemben alkalmazott diszkriminatív és elnyomó faji elkülönítés politikája) elleni tiltakozásokban, s folyamatosan igyekezett figyelemmel kísérni a Dél-Afrikában zajló eseményeket. 1963-ban végre engedélyezték neki, hogy visszatérhessen Mozambikba, de alig érkezett meg, apja halálhírére – akit Dél-Afrikában ért utol a végzet – nyomban tovább indult, kijátszva a dél-afrikai bevándorlási hivatalt Mozambikban.

1966-ban sikerült elhelyezkednie küldöncként a dél-afrikai parlamentnél. A lehetőség innentől kezdve nyitva állt számára, hogy viszonylag feltűnésmentesen az apartheid rendszer kegyetlenségeiért legfelsőbb szinten felelősnek tekintett politikusok közelébe férkőzzön. Áldozatnak Hendrik Verwoerdot szemelte ki, aki 1958 óta töltötte be az ország miniszterelnöki tisztjét, korábban pedig az őslakosok ügyeiért felelős miniszteri tárcát. Nem véletlen tehát, hogy sokan őt tekintették az „apartheid építészének”, s hogy Tszafendasz haragja is őellene irányult.

A merényletre egy parlamenti ülés idején kerül sor: Tszafendasz követte a Verwoerdot a képviselőházba, majd váratlanul kést rántott elő és négy szúrással megkéselte a kormányfőt. Menekülésre azonban nem sok esélye volt, a rendőrség szinte azonnal letartóztatta. Bíróság elé állították, de a halálos ítéletet sikerült elkerülnie, mivel elmeháborodottnak nyilvánították. Ezt úgy sikerült elérni, hogy ravaszul azt állította, egy óriási galandféreg van a gyomrában, ami állandóan beszél hozzá. A tárgyalást követően először a Pretóriai Központi Börtönbe került, s egy ideig itt várakozott a siralomházban, de a meginduló dél-afrikai demokratizációs folyamat keretében eltörölték a siralomház intézményét. Így aztán vélelmezett elmezavara miatt Tszafendasz végül egy pszichiátriai klinikára került. A börtönben töltött idő, s az itt elviselt tortúra mindenesetre így is elégnek bizonyult, hogy mentálisan valóban megtörje őt. Élete végéig elmegyógyintézetben maradt, s csak 1999-ben, 33 évvel az elkövetett merénylet után halt meg tüdőgyulladásban.

Jellemző módon az apartheid-ellenes mozgalom vezetői Tszafendas merényletét követően kezdettől fogva elhatárolódtak tőle, s magányában és szenvedéseiben is teljesen magára hagyták. Közülük temetésére sem ment el senki, Tszafendaszt pedig az - élete utolsó felében lakhelyeként szolgáló - Sterkfontein Kórházon kívül egy jelöletlen sírban földelték el.

Forrás: https://www.sahistory.org.za/people/dimitri-tsafendas